József Attila: Bukj föl az árból

József Attila
BUKJ FÖL AZ ÁRBÓLIjessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Engem, kit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam — vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

És verje bosszúd vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal,
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

A megviselt idegzetű József Attila ebben a versében egyszerre néz szembe a társadalom igazságtalanságaival, embertelenségeivel — és a hit nagy kérdéseivel. Bűntudat gyötri, amiért lázadozik sorsa ellen, és ennek ellenkezője miatt is: miért maradt bűntelen, amikor a társadalom azt hiteti el, hogy a bűntelenség vétek, mert csak a sikeres bűnösök nyernek igazolást. Azok, akik „törvényesen” vétenek a közösség ellen, mesterek a szerzésben, életek, sorsok, népek megrontásában. Istennel száll perbe a költő: azzal az Istennel, akiben nem hisz. Legfeljebb „hitetlenül hisz” benne. A világ nem ilyen volna, ha „emberarcú” felelőse lenne.

A szocializmus korszakában szállóige lett az „emberarcú” szó. A szocializmus becsületes hívei hittek abban, hogy a diktatúra által megcsúfolt szocialista eszmék nem szennyeződhettek be, s megteremthető egy igazságos, „emberarcú” társadalom. József Attila már a harmincas években tudomást szerzett a bolsevista embertelenségről. Költészete látlelet a részekre hasadt világ romlottságáról s a romlottság változatairól: a tőke mohóságáról, a háborúba siető fasizmusról, nácizmusról, végül a sztálini diktatúráról. Vívódó istenkeresése jelzi, hogy beteg idegrendszerrel, az életből menekülve, önmagát vádolva is kora legtisztábban látó magyarja volt.

A tragikus vers hol úgy hangzik, mint egy különös imádság, hol úgy, mint egy kétségbeesett káromlás. De gyónás és önostorozás is. Párbeszédet folytat az emberarcú Istennel, aki csak vágyaiban létezik. József Attila apa nélkül nevelkedett. Úgy szólongatja Istent, mint gyermek az apját; mint aki megérezte az atyai intelem, a szigorúság hiányát. Az ókori görög drámaírók erkölcse elevenedik föl a versben: az emberi gőg súlyos vétség, az ember nem lázadhat föl az istenek ellen Prométheuszként (az oly lángot lobbantottam utal erre). Ő azzal helyezte magát túl magasra, hogy bűntelen maradt a bűnös világban. Lázadása értelmetlenné vált: azzal száll vitába, aki csak hiányával van jelen. Kiáltása a magányos ember olyan fájdalmát fejezi ki, melynek párját alig találjuk a világ irodalmában.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.