Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Radnóti Miklós
NEM TUDHATOMNem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)

Radnóti Miklós (1909—1944) műveivel és sorsával egyaránt a magyarság emlékezetébe véste nevét. 1944 őszén munkaszolgálatos rabként lelte halálát: a végső kimerültség állapotában végeztek vele őrei a Győr felől Nyugatra vezető úton.

A mű vallomás a hazáról. Akkor írta Radnóti, amikor az embereket származásuk szerint megkülönböztették egymástól, és a zsidó eredetű magyarokat üldözték. A költő tudta, hogy Magyarország népe nem érez együtt a világháborút kirobbantó náci németekkel és magyar követőikkel. Az üldöztetés ellenére vállalta magyarságát: a magyar költők utódának, Arany János „unokájának” vallotta magát, és nem ingott meg a magyar nép s a haza szeretetében.

A vers fönt és lent, közel és messze ellentétére épül. Arra, hogy miként látja a hazai tájat és embereket a bombázó pilótája a magasból, és miként látja ő, a költő. A pilóta csupán térképről ismeri a tájat: kijelölt célpontokat lát benne, gyárat és laktanyát, amelyet le kell bombáznia. Ezzel szemben a költő gyerekkora óta ismeri és szereti a táj legapróbb részleteit.

Nem veszteget szót a költő a második világháború gonosz erőire, melyek miatt országnak-világnak szenvednie kell. Azt sorolja részletesen, amit félt, mert veszélybe került. Dicséri a gyermekekben megnövő értelmet, amely „világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, / míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja”. Kimondatlanul vádolja az értelmetlen háborút. A bölcs szeretet hangján zengő vers itt forrósodik fel legjobban. Az utolsó sor fohásza az éjszaka védő „szárnyához” szól, mely eltakarja a hazát a bombázók elől.

A költő a legszemélyesebb emlékeit sorolja fel, amikor számba veszi, hogy neki mi mindent jelent a hazai táj. Radnóti egyik nagy erénye az életszerűség. Érzékeny minden apró rezdülésre, mely az élet féltett szépségét fejezi ki. Kedvesség van a sok gyereket nevelő bakter s a gyár udvarán hempergő házőrző említésében. A park a költő régi szerelme színhelyét idézi, az utca köve pedig iskoláskorát egy maradandó emlékével. Ezekhez képest a pilóta látásmódja szörnyen embertelen és szegényes: ő nem az életet nézi, hanem, hogy mit semmisítsen meg.

A vers dallamossága zeneileg fejezi ki a vers meghatott komolyságát és felelősségérzetét, azt, hogy a költő a személyes sorsához kötve, de saját veszélyeztetettségén túlemelkedve szemléli a világot.

A költemény az elégia műfajába tartozik. Az elégia komoly, borongó hangulatú szemlélődés és emlékezés, amely maradandó tanulságot érlel meg a költőben. Radnóti elégiájában a szemlélődés — a személyes emlékekkel együtt — a haza szeretetében erősít meg: hibáival, bűneivel együtt vállalja a költő a hazát. Mintha Kölcsey Himnuszára visszhangozna:

„Megbünhődte már e nép / A multat s jövendőt.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .