PRÓZA
Első összefüggő magyar nyelvű írásos emlékünk a Halotti beszéd és könyörgés az 1200-as évek elejéről. Sok mindent megtudhatunk belőle a magyar nyelv középkori fejlettségéről és változásairól.
Érdekesen hangzik, megértése ma már nem könnyű. Íme egy rövid részlet az elejéről:
Régi ejtés szerint:
Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, pur és homou vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüköt Adámut, és aduttá valá neki paradisumot házoá. És mend paradisumban valau gyimilcsektűl mondá neki élnie. (…)
Mai átiratban:
Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Bizony, por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremtette (Isten) eleve a mi ősünket, Ádámot, és adta neki a paradicsomot házul. És mind a paradicsomban való gyümölcsökből mondta neki, hogy éljen.
Ez a nyelv sokban visszautal az őshazában beszélt nyelvre.
A régi időket idézi a magánhangzók ejtése: ma nyíltabban ejtjük őket (látjátuk — látjátok; szümtükhel — szemetekkel; homou — hamu; milosztben — malasztban). Láthatók a feledésbe merült szavak (isa — bizony). Megfigyelhetők a ragok változásai (vogymuk — vagyunk; terümtevé — teremté, azaz teremtette; oduttá — adta; házoá — házzá, vagyis házul).
Illyés Gyula: A törzs szavai (részlet)
| Szavak, öreg szavak, mi, kik egykor létre hoztuk, lépteit kormányoztuk: merjen hittel haladni; kik sok baját okoztuk, de kórjait is űztük, de kedvét is kerestük; szavak, kivert szavak, mi, fölszállva ujra önként, ama harci ölyűkként had-őrző keselyűkként rikácsolni a törvényt, hogy: együtt! bár űzöttként futván együtt maradni! elhullót fölragadni, | rendet meg nem tagadni; szavak, tépett szavak, mi, kik e zord tájra hoztuk, rossz karavánt, de annyi nagy percét is szereztük: ránk hagyatott: vezessük, bitangra ne eresszük; puskacső elé halni, lépre rabul ragadni; szavak, rebbent szavak, mi hogy ne sujtson ítélet, nem kérdezve, mi végett, szánjuk mi e szétszéledt, szélesztett nemzetséget, oly idegenbe tévedt. (…) |
VERS
Ugyancsak tanulságos az első írásos magyar versemlék, az Ómagyar Mária-siralom című verses imádság, melyet körülbelül félszáz évvel később, 1300 körül fordított latinról magyarra egy ismeretlen barát. Ennek egy részlete így szól:
| Régi ejtés szerint: | Mai ejtés szerint: |
| Ó én ézes urodum, | Ó én édes uracskám, |
| eggyen-igy fiodum, | Egy(etl)en-egy fiacskám, |
| síróv anyát teküncsed, | síró anyát tekintsed, |
| buabelől kinyuchchad!! | bújából kinyújtsad! |
| Szemem künvel árad, | Szemem könnyel árad, |
| junhum búol fárad, | szívem bútól fárad, |
| te vérüd hiollottya | te véred hullása |
| én junhum olélottya. | én jonhom (keblem) alélása. |
| Világ világa, | Világ világa, |
| virágnak virága, | virágnak virága, |
| keserűen kínzatul, | keserűen kínzatol, |
| vos szegekkel veretül! | vas szegekkel veretel! |
A régi változatban megfigyelhetők a maitól eltérően képzett, zártabb magánhangzók (urodum — uram; igy — egy; fiodum — fiam; teküncsed — tekintsed). Változott a ragok illesztése a szavakhoz (buabelől– bújából); itt is találhatók elavult szavak (jonhom — keblem).