A Vág folyótól a Hernádig húzódó magyarlakta területre, az egykori Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör vármegyék sajátos viseletű, „á-zó” nyelvjárásban beszélő népére régóta a palóc megjelölést használják, ezért e tájat a néprajzosok Palócföldnek is nevezik. Róluk ír nagy szeretettel a táj szülötte, Mikszáth Kálmán A jó palócok című elbeszéléskötetében és több regényében. A Palócföld határait a néprajztudomány még nem határozta meg pontosan, de népének tájszólása és népművészete néhány sajátossága alapján körvonalazható. Házaikat a 19. században még főleg fából építették, tároló bútorként fából ácsolt szuszékokat használtak, maguk szőtte ruhákat és jellegzetes főkötőket viseltek. A híres gömöri fazekasság a habán hagyományokra épülő stílust alakított ki. A Palócföldön belül, a Sajótól délre a Zagyváig mintegy félszáz faluban élnek az ősi kultúrájukat őrző, állattartó barkók, Borsod megye nyugati felében pedig a matyók, akik három katolikus települést laknak: Mezőkövesdet, Szentistvánt és Tardot. Ők főként nyári mezőgazdasági idénymunkával, summásként keresték kenyerüket a távoli nagybirtokokon. Megőrizték viseletüket, hagyományaikat, csodálatos hímzéskultúrát fejlesztettek ki. Róluk szól Szabó Zoltán: Tardi helyzet (1936) és Cifra nyomorúság (1937) című híres szociográfiája. Az Alföld és Felföld találkozása a Galga mente népszokásaiban, népművészetében sajátosan ötvöződik és önállósul.

Nyitra város közelében, a Gimes- és a Zobor-hegyek aljában, ősi kultúráját elszigeteltségében megőrző, tizenkét faluból álló magyar közösséget találunk, a Zobor-vidék magyarságát. Kodály Zoltán itt kezdte népzenei gyűjtéseit, az egyik közismert szép népdalunk „A csitári hegyek alatt” kezdetű is innen való.