A nyelvművelők egyetértenek abban, hogy a magyar nyelv leghívebb megőrzője az évszázadok folyamán a magyar paraszti nép volt, mely célszerűen használta kifejezőeszközét, az anyanyelvet. Ezen a nyelven énekelte dalait a lakodalomban, örvendezve vagy halottait siratva, dúdolta altatóit, mondta meséit gyermekének. Ezen a nyelven nevezte néven az erdők-mezők virágait, vadjait és madarait, a föld megmunkálásában használt eszközeit és ház körüli munkafolyamatait, fohászkodott esőért, napsütésért. Ezen a nyelven vallott szerelmesének, és e nyelv szavaival búcsúzott az élettől. A tudós nyelvművelők, írók, népzenekutatók — például Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Arany László, Móricz Zsigmond, illetve Bartók Béla és Kodály Zoltán — abból a forrásból merítették tudásuk, szókincsük és kifejezésmódjuk jelentős részét, amelyet népköltészetnek nevezünk.
Bartók Béla zenésítette meg azt a népballadát, amelyben a szarvassá változott fiúk így szólnak apjukhoz:
Csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból.
Ennek nyomán terjedt el a mondás, hogy íróink szívesen merítenek a népköltészet tiszta forrásából.
Íróink mindig fontosnak tartották, hogy anyanyelvünk tisztaságát védjék az idegenszerűségektől, a felületes, helytelen használattól, a városi élet bábeli forgatagában gyorsan végbemenő nyelvromlástól csakúgy, mint a csúf, trágár vagy műveletlen beszédtől. A 20. század nagy írói közül különösen Kosztolányi Dezső és Illyés Gyula tett sokat azért, hogy a szép és helyes magyar nyelv minden magyarnak szívügye legyen.