Az 1848—49-es forradalom bukása és az önkényuralom gyászos esztendei újból gúzsba kötötték a magyar nyelvű irodalmat. Íróink egy része elesett a csatatéren, mások hónapokig bujdostak a megtorlás elől. Írásaikat sokáig nem közölhették, mert évekig nem volt folytatása a reformkorban virágzásnak indult sajtónak. Íróink ennek ellenére folytatták az irodalom és a nyelvművelés munkáját. A 19. század második fele és a századforduló regényírói — Jókai Mór, Mikszáth Kálmán vagy Krúdy Gyula — megértése már nem okoz különösebb nehézséget a mai olvasónak.

A magyar nyelv története ezzel mégsem zárult le, hiszen a nyelvek életével együtt jár a szüntelen változás, gazdagodás, avulás. Az azonban már a 19. században eldőlt, hogy a magyar nyelvet nem csupán beszélik a magyar nyelvterületen élő milliók, hanem intézményesen is művelik, rögzítik szabályait, helyesírását és szókincsét. Az 1867-es kiegyezés előkészítő időszaka óta újból irodalmi, tudományos és nyelvművelő folyóiratok működnek. Az iskolában módszeresen oktatják a magyar nyelvi ismereteket. A 20. században a sajtó, a rádió, majd a televízió is műsorára tűzte a nyelvművelést, a helyes és szép magyar beszéd ápolását. 19után a külső régiókban a magyar nyelvhasználat sajnálatosan visszaszorult a kétnyelvűség kényszere és a nyelvi asszimiláció következtében.