Kiskáté a magyaroknak

Magyarnak az nevezhető, aki magyarnak vallja magát. Aki igyekszik minél jobban elsajátítani a magyar nyelvet és kultúrát. Aki mindig érdeklődik a magyarok és Magyarország sorsa iránt, s ez az érdeklődése lelki szükségletévé válik. Aki bárhol él, ha csak teheti, szolgálja a magyarok közösségét.

Ha magyarul tanulsz, ha magyar szóra tanítasz másokat, ha jó tanácsokat adsz másoknak a magyar kultúra, a magyar nép és nemzet megismerésére, ha meggyőzöl valakit egy magyar népmese, egy költemény vagy egy regény szépségéről, már hasznos szolgálatot tettél annak, akit ebbe a szépségbe beavattál, de nemcsak neki, hanem az egész magyarságnak, és természetesen önmagadnak is.

Szolgálod az egész magyarságot azzal is, ha emberként jól megállod a helyed, ha lelkiismeretes munkáddal, emberséges viselkedéseddel kivívod magadnak mások megbecsülését, és jó hírét kelted a magyar embereknek.

Magyarnak lenni annyi, mint vállalni magyarságodat. Nem kérkedsz vele, tudod, amit Radnóti Miklós tudott — a magyar történelem legszomorúbb éveiben, a második világháborúban —: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”. Ez a krisztusi gondolat megóvja a magyarokat attól, hogy mentséget keressenek saját hibáikra, és megerősíti őket abban, amit száz évvel korábban Széchenyi István — Kossuth Lajos szerint a legnagyobb magyar — mondott: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!” Az önismeret hozzásegít bennünket, hogy téves és káros túlértékelés nélkül vállaljuk magyarságunkat. Ezért jó lélekkel vehetünk részt abban a nemes versenyben, amelynek tétje az, hogy minél különb, tehetséges és életrevaló nemzetként megálljuk helyünket a világ népei közt.

A magyar történelem és a magyar irodalom tanulmányozása rengeteg szépséget, de tengernyi szenvedést is felvillant elődeink életéből. A Bibliában Jézus — akárcsak az ószövetségi próféták — nagyon sok szenvedés árán mutatta fel a megváltásra szoruló emberiségnek az igazságot. A magyar irodalom legjobbjai is a magyar nép küzdelmeiből, megpróbáltatásaiból, nemegyszer mulasztásaiból és vétkeiből vonták le mindnyájunknak szóló intelmeiket, tanításaikat. Ezért beszél Kölcsey Ferenc a magyar nemzet imádságában, a Himnuszban bűnről és bűnhődésről, a magyarság nagy történelmi tetteiről, üldöztetésekről, kínok tengeréről, majd ezért fohászkodik isteni szánalomért, megbocsátásért. Kölcsey végül a magyarokat megillető oltalomról és „víg esztendő”-ről, a megszenvedett és megérdemelt boldogabb jövőről szól. Vörösmarty Mihály, a magyarok másik „imádságának” költője, a Szózat szerzője így szólítja meg a magyarokat: „Hazádnak rendületlenűl légy híve, oh magyar”. S e szellemi értelemben vett hazának — a világon bárhol élve — minden magyar rendületlenül híve lehet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.