Amikor a nagyvilágban élő magyarokról mint népről szólunk, először is tisztáznunk kell: kit nevezhetünk magyarnak?

A magyaroknak nincsenek pontosan meghatározható alkati vonásaik, amelyek alapján megkülönböztethetők lennének a többi európai néptől. Az antropológusok azonban találtak olyan adatokat, amelyek arra utalnak, hogy elődeink finnugor eredetűek, és kelet-ázsiai, majd török és iráni népekkel is rokonságba kerültek.

„A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése” — vallotta kiváló néprajztudósunk, Györffy István. Ha közelebbről megvizsgáljuk e közös lélek mibenlétét és természetét, akkor fedezzük föl, hogy ezernyi összetevője van, s jó néhány forrásból táplálkozik. A közös nyelv, a közös sors, a történelem, a közösen formált hagyományok, szokások, a hitélet, a kultúra, a táj jellege, a nevelés. Ám minden, ami lélek, egységes és oszthatatlan.

A nemzet: szellemi alkotás, történelmi sors, közösségvállalás és feladat.

Ha külhoni környezetetekben utánajártok, fölfedezitek, hogy genetikailag minden nép keverék. Az angolok ősei között például megtalálhatjuk a briteket, a keltákat, angolszászokat, normannokat, vikingeket. A spanyolok ősei között ibérek, latinok, gótok és mórok is vannak. A németek is elkülönülnek poroszokra, bajorokra, osztrákokra, szászokra stb.

Sorra vehetnénk így minden európai népet — s közöttük szinte sehol sem találunk genetikailag (származás szempontjából) „tiszta” fajtát. Hódításaik, gyarmatosításaik nyomán az angoloknak, spanyoloknak a tengeren túl kialakultak nyelvi rokonaik: az amerikaiak, ausztrálok, argentinok, kubaiak és mások, akik a 19—20. század folyamán az önálló államiság és a nemzeti fejlődés útjára léptek.

Szerteszét a világon mindenütt élnek magyarok. Magyarság azonban csak egy van, s a magyar nemzet — mely e kulturális sorsközösségben létrejött — egységes, bár részei a világon sokfelé élnek.