József Attila édesanyja mosónő volt, egyedül nevelte Attilát és két nővérét. Korán meghalt, „mert a mosónők korán halnak” – ahogy a költő egy másik versében, az Anyámban írta.

A költő gyerekkori emlékképeket perget le a versben. Kiskorában szerette volna, ha anyja nem a nehéz ruháskosarat cipelte volna a padlásra, hanem őt vitte volna magával. Az édesanya nem ért rá, hogy vele foglalkozzon. A gyermek szeretett volna anyjával játszani, beszélgetni. A gyermek önmagához képest nagynak látta édesanyját, pedig – ahogy másutt írta – „apró” volt és „törékeny termetű”. Az emlékező tudatában óriássá nő az édesanya. A magasba libbenő ruhák közt alakja egybeolvad az éggel. A befejező kép látomássá emeli a látványt. A látomás a képzeletben keletkező kép, az álomképhez hasonló: összetett jelentése van. A költői látomás kitágítja és többértelművé alakítja a látványt.

Az éggel egybeolvadó anya alakja felidézi a mosónő munkáját (régen kékítőt kevertek az öblítővízbe), és érezteti, hogy a gyermek szemében az anya a világot jelenti. A korán elveszített – égbe költözött – anya megdicsőül.