A viszonylagos elzártságban élő erdélyi magyar népcsoportok sok olyan középkori, reneszánsz vagy még korábbi emléket, a népi kultúra igen sok olyan elemét őrzik, amelyek más vidékeken már kivesztek. Utalhatunk a székely rovásírásra, a székely kapukra vagy a csángó balladákra, amelyek a magyar kultúra ősi világának emlékei. A szabolcsi, bihari és szilágysági népművészet közel áll az alföldihez.
A Királyhágón túl azonban már változik a kép, Erdély földje, szellemisége és stílusa mindenütt jelenvalóvá válik. A magyar népi kultúra talán legszebb élő világával, alkotásaival Kalotaszegen találkozhatunk. A nemes testtartású, szép viseletű kalotaszegiek ihlették Móricz Zsigmondot Erdély című regényének és Ady Endrét A Kalota partján című versének megírására:
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő júniusi nap.
Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves
És tarkaságban annyi nyugalom
És fehér és piros és virító-sárga,
Izgató kék és harcos barna szín
S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,
Ékes párták, leesni áhitók. […]
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.”
Itt indult el az 1880-as években a magyar népművészet fölfedezése: zarándokhelyévé vált a festőknek, építészeknek, zeneszerzőknek.
Gazdagon hímzett ruhákból álló polgárias viselet volt a torockóiaké. A mezőségiekről, székiekről már szóltunk. Erdély számos vidékén napjainkig szőnek az asszonyok, és faragnak bútort vagy székely kaput a férfiak. Ez a szokás leginkább a Székelyföldön maradt fenn, ahol a székelység fő feladata évszázadokon át a határok őrzése volt, de egyes szakmáknak is a mestereivé vált. A legjobb fazekasmunkákat Korondon és Csíkdánfalván készítik, a legdíszesebb székely kapukat Udvarhelyen, a festett bútorokat Vargyason, a festékes szőnyegeket Kászonban. A székely férfiak testhezálló, fehér zsinóros díszítésű posztónadrágja, az úgynevezett harisnya egykor a határvédő székelyek katonai egyenruhája volt. A nők fekete-piros-fehér színekre épülő viselete a hajdani nagyasszonyok viseletét követi.