– Népmonda nyomán –
Réges-régen, még a magyarok honfoglalása előtt, amikor Pannónia földjén a longobárdok éltek, a nép felett Rád király uralkodott. Ez a király valóságos óriás volt, rettegett tőle mindenki.
De Frigyes király erős sereggel mégis megtámadta, s ekkor Rád is fegyverbe szólította a népet. Üzent szövetségesének, Csörsz avar királynak is, hogy nagy bajában segítse meg.
El is jött Csörsz király minden hadával, és együtt úgy megverték Frigyes király seregét, hogy hírmondó sem maradt belőle.
Amikor a csatának vége lett, Rád király nagy lakomát rendezett királyi palotájában. Patakokban folyt a bor, s akkora volt a jókedv, hogy még a sánta is táncra kerekedett.
Egyedül Csörsz király nem táncolt, egyre csak a szép Délibábot, Rád király csodaszép lányát nézte. Hiszen nézhette is, mert olyan szépet még nem látott.
Addig-addig nézte a szép lányt, míg egyszer azt mondta a királynak:
– Országodat, népedet a pusztulástól megmentettem, mármost add nekem a lányodat, feleségül kérem.
– Legyen a tiéd, de csak úgy adom, ha vízen viszed haza.
Megértette a szót az avar király, hogyne értette volna! Mindjárt hozzáfogott egész népével: folyómedret ástak, hogy vízen vigyék haza az új asszonyt.
Folyt a munka éjjel-nappal, mélyítették a medret, ásták az árkot. Amint javában dolgoztak, egyszer csak nagy vihar kerekedett.
Csapkodott az istennyila, s hát egyszerre az ég tüzes villáma leütötte lováról Csörsz királyt. Az avarok királya abban a helyben meghalt.
A munkát mindjárt abbahagyták, de emlékét őrzi Ároktő község a Tisza füzes partján, őrzi Árokszállás, amely az árok végénél épült, ahol a nép megszállt. Az árok ma is az avar király nevét viseli, Csörsz árkának hívják.

(Lengyel Dénes feldolgozása)

A fekete bőrű afrikaiakat leszámítva szinte alig akad olyan nép, amellyel – ilyen-olyan ismérvek alapján – a nagy képzelőerővel megáldott kutatók ne rokonították volna népünket. A 20. század második felében például nagy vitákat keltettek a sumer-magyar rokonságot újólag fölvető munkák, amelyeket főleg a Dél-Amerikába és Ausztráliába menekült magyar őskutatók egy része készített. Ezek a művek hazánkban hosszú ideig a tilalmi listákon szerepeltek.

Legutóbb Hideo Matsumoto japán genetikus publikációi keltettek meglepetést, amelyben az egész világra kiterjedő génmarkervizsgálatainak eredményeit közölte. Kimutatta, hogy egyes humángenetikai jegyek egyrészt a japánok, a koreaiak, az ainuk, a tibetiek, a tunguzok, jakutok, eszkimók; másrészt az ujgurok, indiánok, irániak és távolabbról a szardíniaiak és a magyarok között jelentősebb mértékben kimutathatók, míg más népeknél nem vagy csak alig találhatók meg. Sokak szerint e tény ősi kapcsolatokra, genetikai rokonságra utal.

Voltak, akik a rejtélyes eredetű etruszkokkal, a keltákkal, az őslatinokkal, a szkítákkal, a szanszkritokkal, mások – valószerűbben – a törökökkel, az irániakkal, a kaukázusi népekkel vélték felfedezni a rokonságot, de akadtak, akik – szabadon idézve – „a zsidókkal keresték atyafiságunk”. (Ady Endre: A szétszóródás előtt, 1914.)

Legelfogadhatóbbnak közülük László Gyula nézetét tartjuk, aki a feltárt leletanyagok, a temetkezési szokások és az edényeken, ékszereken megtalálható griffesindás díszítőmotívumok alapján a késő-avarokat korai magyarokként azonosította. Véleménye szerint ők az első, már magyarnak tekinthető honfoglalók a Kárpát-medencében, akik a később ideérkező Árpád népével együtt a 10. században államalapító nemzetté váltak. A földrajzi tájhoz és a békésebb társadalmi környezethez idomulva az előmagyar (vagy késő-avar) törzsek élete fokozatosan átalakult. Az időnkénti hadjáratok, a lovas nomád életmód helyett egyre többen a pásztorkodó-földműves életmódot választották, letelepedtek. A gyorsan felszedhető jurták helyébe a félig földbe ásott kemencés házak léptek, s a lovakat a teherbíróbb ökrök váltották föl. Íj és kard helyett faekét, ásót, kapát használtak, földjeiken búzát, rozsot, árpát, kölest, lencsét és más növényeket termesztettek. Sámánjaik helyett egyre inkább a keresztény papok tanítását és szavát követték.