A finnugor eredetet a kiegyezés után – főként nyelvészek képviselték. A 18. század végéig a hun-magyar rokonságtudattal együtt meghatározó volt a híres zsoltárfordító, Szenczi Molnár Albert véleménye, aki 1610-ben kifejtette, hogy Európában „rokontalan nyelv” a magyar.
Az oktatást, az írásbeliséget, az egyházi és a hivatali életet uraló latin nyelvet a 18. századtól a nemzeti nyelvek kezdték minden téren fölváltani. Nyelvtankönyvek és szótárak készítése során egyre többen kutatták a nyelvek eredetét, rokonságát. Sajnovics János jezsuita szerzetes 1770-ben megjelentette a magyar és lapp szavakat rokonító, összehasonlító munkáját, Gyarmathi Sámuel pedig harminc év multán közölte a finnugor nyelvek (finn, észt, lapp, komi/zürjén, mari/cseremisz, hanti/osztják, manysi/vogul stb.) közös vonásait kimutató vizsgálatait.
A finnugor eredetet valló tudósok szerint a magyarok elődeit is magában foglaló Urál-vidéki finnugor ősnép a Volga és a Káma folyók erdős-ligetes tájain békés, gyűjtögető, halász-vadász életmódot folytatott évezredeken keresztül. Időnként odébb űzték, vándorlásra késztették őket délről és keletről azok a harcos, pusztai nomád vándorló törzsek, akik közé a hunok és avarok is tartoztak. A szomszédos bolgár-török, türk, alán és más sztyeppei népekkel tartós kapcsolatot építettek ki. Az évszázados érintkezés és keveredés során a békés erdei halász-vadászok és a harcos nomád pásztorok ivadékaiból – Kr. e. 500-Kr. u. 300 között – előbb a finn-permi, majd az ugor rokon népekből kiválva – alakult ki a közös nyelvet beszélő magyar törzsközösség, amely a mai Baskíria tájékán létrehozta Magna Hungariát.
Ez a Kazár Birodalomhoz tartozott. A kazárok fennhatósága alatt eleink – tőlük és a szomszédos népektől – a földművelést, a mesterségeket és sok mást is megtanultak. Az erősödő, függetlenedő ősmagyar törzsek nagy része a kilencedik század elején – a lázadó kabarokkal együtt – a Birodalom kötelékéből kiválva, népével, nyájával együtt megindult Nyugat felé. Az Azovi-tenger tájékán, Levédiában, a Don partjainál. Az addig még laza kapcsolatban álló hét törzs vezetői – nomád szokás szerint – vérszerződéssel szentesített szövetséget kötöttek egymással, s fejedelemséget alkottak. Kendének nevezett főfejedelmükül Etelközben a magát turulmadártól származtató nemzetségfőt, Álmost választották, s karjukat megvágva vérüket egy edénybe folyatták. Esküt tettek, hogy
- uralkodót – amíg lesz élő tagja – Álmos nemzetségéből választanak,
- a közösen szerzett javakat tisztességgel elosztják,
- a két vezér: a kende és a hadakat vezérlő gyula a törzsfejedelmek és fiaik tanácsát döntéseikhez kikérik,
- a hűtlen törzsfejedelmek és rokonaik vérükkel fizetnek engedetlenségükért vagy árulásukért,
- az esküszegő uralkodót és leszármazottait örök átok sújtsa.
Az Ázsia felől Európa irányába nyomuló nomád népvándorlás hatására a szövetségüket megpecsételő magyar törzsek tovább vonultak, s a Dnyeper és Dnyeszter folyók közötti füves térségeken, Etelközben teremtettek új szálláshelyet maguknak. Jó legelőkben, ligetes erdőkben, halban és vadban gazdag volt ez a vidék, csak túl védtelen a kelet felől támadó lovas népek ellen. Pedig a magyarok sem voltak erőtlenek, lovasaik gyakran vonultak hadba Nyugat- és Dél-Európa különböző uralkodóinak hívására, jó fizetségért vagy zsákmányért. Korabeli írások szerint ekkoriban húszezer főnyi sereget tudtak kiállítani eleink. Hadaikkal bejárták, végigportyázták és elég jól megismerték földrajzi környezetüket, így a Kárpátok övezte Duna-Tisza vidékét is. Amikor Etelközt dél felől a bolgárok, kelet felől pedig az úzok és besenyők hadai támadták meg és pusztították, a magyarok a Kárpát-medence gyéren lakott, legelőkben és vizekben ugyancsak gazdag, hegyektől védett ligetes területei felé keresték új hazájukat.