Nem csak emlékművek beszélnek a múlt jeles alakjairól. A nemzetnek rendszerint szüksége van hősök kultuszára, a történelemből a jelen céljainak megfelelő személyiségek kiválasztására. Ők adnak példát, ők fejezik ki a nemzet törekvéseit. Ez a történelmi panteon sokféle személyiséget sorakoztat fel, uralkodókat, szabadsághősöket, sőt költőket és művészeket is, nemzetenként természetesen különböző összetételben.
1896-ban a honfoglalás millenniuma alkalmából a budapesti Hősök terén fölállított emlékmű központi része Árpád és vezértársainak a csoportját jeleníti meg, mögöttük félkörben magyar uralkodók szobrai állnak. A közösségi emlékezet panteonjának legfontosabb alakjait láthatjuk itt, de valójában csak egy típus képviselőit. A vezérek és királyok közül az emlékezet elsősorban a honszerző Árpádot, az államalapító Szent István királyt és az igazságos Mátyás királyt tartja számon.
Szűz Mária mellett Magyarország másik patrónusának tekintik Szent Istvánt. Jó néhány képzőművészeti alkotás szinte családi összetartozásban mutatja be a három Árpád-házi szentet, István királyt, Imre herceget és László királyt.
A törökellenes harcok hősei, a nagy hadvezérek közül az első helyen Hunyadi János áll, a nándorfehérvári diadal kivívója. Fia, Mátyás szintén beletartozik a nemzeti történelem panteonjába, akinek népszerű történetek, mondák örökítették meg cselekedeteit. Ő az igazság képviselője, aki álruhában járt a nép között, és szellemi képességeivel is kiemelkedett környezetéből. Az utódok szemében, a részekre bomlott, függetlenségét elvesztett Magyarországon Mátyás lett a dicsőséges nemzeti király példája.
Két hősies várvédelem okán került be a közösségi emlékezetbe Dobó István neve (népszerűségét jelentős mértékben Gárdonyi regényének köszönhette) és Zrínyi Miklósé, a szigeti hősé, akit a kortársak a „magyar Leonidászként” emlegettek.
A szabadságharcok vezetői közül minden kétséget kizáróan II. Rákóczi Ferenc az egyik legkiemelkedőbb történelmi hős. Nemes alakja, áldozatkész személyisége a függetlenségi hagyomány meghatározó képviselőjévé avatja. A kuruc háború után kétszáz évvel látványos újratemetéssel emlékezett meg róla a nemzet.
Az 1848-49-es szabadságharc a nemzeti mitológia legfontosabb újkori fejezete, a magyar történelem egyik fényes korszakának betetőzése, a tragikus végkifejlet ellenére. Külön csarnokban lehet elképzelnünk a 19. század első felének nemzeti jelképpé emelkedő alakjait. Széchenyi Istvánt, a „legnagyobb magyart”, Kossuth Lajost, a szabadságharc vezérét, Batthyány Lajost, a vértanúhalált halt miniszterelnököt. Az ő nagy nemzedéküknek volt a tagja az a Deák Ferenc is, akinek kiváló jogtudása és politikai tehetsége a „haza bölcse” jelzőt biztosította számára, nem utolsósorban a kiegyezés miatt.
És ha volt a magyar nemzet nagy alakjai között „legkisebb királyfi”, páratlan képességekkel, üstökösi pályával, akkor az csak Petőfi Sándor lehetett, a szabadság költője. A magyar nemzeti jellem két alapvető tulajdonságának, a költői hajlamnak és a szabadságvágynak a megtestesítője.
A magyar kultúra Közép-Európában nem ritka sajátossága, hogy a költők-írók fogalmazták meg a nemzet nagy sorskérdéseit, az ő műveik közvetítették a leghatásosabban, mit jelent magyarnak lenni, melyek múltunk legfontosabb értékei. Sokszor önkritikusan, bírálván a nemzeti bűnöket, de mindig vállalván a hazát, és a legsötétebb képek festésével épp azt kívánták elérni, hogy a kortársak, a következő nemzedékek képesek legyenek szembeszállni az akadályokkal, ártó szándékokkal. Ilyen önostorozó, tettekre serkentő versekkel főként legnagyobb költőink igyekeztek erkölcsi és közéleti megújulásra késztetni kortársaikat.
Nehéz válogatni a magyar költészet végtelenül gazdag kincsestárából, ezért az irodalom fejezet kiegészítéseként ajánljuk figyelmetekbe az alábbi verseket házi olvasmányként: Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz, Kisfaludy Károly: Szülőföldem szép határa, Kölcsey Ferenc: Huszt és Zrínyi második éneke, Vörösmarty Mihály: Fóti dal, Petőfi Sándor: Magyar vagyok, Ady Endre: Nekünk Mohács kell, József Attila: A Dunánál, Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus, Utassy József: Magyarország (a versek szövegei).