A törvényben foglalt, hivatalos jelképeken kívül igen széles a köre azoknak a jeleknek, amelyeket a magyarság magára jellemzőnek tartott. Természetesen, a történelem folyamán változott, hogy mit tartottak jelképnek, mivel azonosították a magyarokat. Ezek közül némelyeknek ma már nincs valóságalapjuk. A régebbi népjellemzés is érdekes hagyományt őriz, hozzátartozik a közösségi emlékezet kincsestárához. Így láthatjuk, miképpen alakult a nemzeti önkép, milyen tulajdonságok, életforma, vonzalmak formálták a közösséget.

Nyilvánvalóan nem lehet jelenleg lovas nemzetnek nevezni a magyarságot, mégis tudnivaló, hogy hosszú időn keresztül milyen fontos jellegadó vonásnak tartották, éppúgy, mint a katonaságnál a huszárságot, azt a könnyűlovas fegyvernemet, amelynek később nemzetközileg is elterjedt formája Magyarországon alakult ki.

Rövid áttekintésünket a következőképpen csoportosítottuk. Először a földrajzi nemzeti jelképeket vesszük sorra, ezután kívánjuk tárgyalni a flóra és a fauna, továbbá a gasztronómia világát, majd a népi kultúrából nemzeti jelképpé vált elemeket mutatjuk be, befejezésül pedig azt a sajátságos történelmi panteont, amelyben a közösségi emlékezet múltunk jelkép értékű nagyjait őrzi. A jelképvilág állandó mozgásban van, és nehéz pontosan körülhatárolni: vidékek, életkor, foglalkozás, műveltség szerint is meglehetősen eltérő együttest lehetne összeállítani, s talán a kiválasztásakor, az egyes jelképek besorolásakor még az egyéni ízlésnek is jelentős lehet a szerepe.

A földrajzot illetően bizonyára senki nem vitatja, hogy nemzeti tájnak az Alföld számít. Elsősorban Petőfi nagy hatású költészete formálta meg az Alföld kultuszát.

E kép kialakulásában valószínűleg annak is volt szerepe, hogy az Alföld az ország közepén fekszik, itt lakik a magyarság nagy tömbje. Fontos még, hogy ez a táj a 19. század elején dinamikusan fejlődött.

(Az Alföld)

Az Alföld a magyarság szabadságszeretetének is hordozója ebben a megközelítésben.

E tájnak a folyója a Tisza, Mikszáth Kálmán szavával a “magyarok Nílusa”. Nemzeti folyónak tartották a 19. században, hiszen a korabeli Magyarországon eredt, és itt ömlött a Dunába. A Tisza menti tájakon lakó magyarságot a nemzet törzsökének tartották. Az Alföld pusztáival – elsősorban a Hortobággyal – emlékeztetett a magyarság sztyeppei őshazájára. Egymást erősítő jelképpé vált a puszta, az Alföld és folyója, a Tisza. Költők és festők garmadája alkotta meg évszázadokon keresztül ennek a tájnak a jellegzetes mitológiáját.

A hegyek közül a történelmi országot védőfalként övező Kárpátokat illeti tisztelet a magyar hagyományban. “Őseinket felhozád Kárpát szent bércére” – olvassuk a Himnuszban; a Vereckei-hágó volt a honfoglalás, a hazába érkezés helye.

A nemzeti térnek szimbolikus értelemben szüksége van egy központra, olyan helyre, amely emlékeztet a múltra, melynek van kapcsolatteremtő ereje és szellemi kisugárzása. “Él magyar, áll Buda még!” – írja Kisfaludy Károly Mohács című versében, a történelmi fővárost a nemzeti folyamatosság jelképének tekintve.

A flóra, a fauna szimbólumai közül leginkább jellegzetesnek azt a két állatot tarthatjuk, melyek inkább a képzelet, a mondák világához tartoznak. A turulról és a csodaszarvasról van szó. Mindkettő a magyarság eredetmondáival áll kapcsolatban. A turul török eredetű szó, héjaféle ragadozó madarat jelent. Emesének, az Árpád-dinasztia ősanyjának az álmában jelenik meg, s a totemisztikus elképzelés szerint a turultól termékenyül meg Emese, az ő fia lesz Álmos, Árpád dicső nemzetségének elindítója. A csodaszarvas-történetben két testvér – Hunor és Magor – űzi a vadat, majd talál magának feleséget. Akét név a monda szerint a hunok és a magyarok ősapját jelenti. Ahogy Arany János regéjében olvassuk: “Hunor ága hun fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet.”

Az állatvilág szimbólumainak köréből említhetjük még a magyar szürke marhát, a régi magyar kutyafajtákat: a pulit, a komondort és a magyar vizslát.

Közmondásos volt a régi Magyarország termékenysége. A mezőgazdaság két, messze földön híres terméke a búza és a bor. A leghíresebbnek évszázadok óta a tokaji bort tartották. Nem véletlenül olvashatjuk a Himnuszban:

Nemzeti ételnek számít a gulyás-pörkölt, jellegzetes magyar fűszerként tartják számon a paprikát. Az alföldi népétel feltehetően azért lett nemzeti szimbólum – különösen az idegenek szemében -, mert a nemzetalkotó igyekezet a népi környezetben kereste az eredetit és az ősit, függetlenül attól, hogy a paprikás pörkölt marhahús nem lehetett túlságosan régi hagyomány, hiszen maga a fűszer csak a török kor után terjedt el Magyarországon.

A népi kultúrának nagy szerepe volt Kelet-Közép-Európában a nemzeti jelképek megteremtésében is. A népdalhoz mint forráshoz közelítettek a felvilágosodás és romantika költői. Anépviselet elemeit szívesen fölhasználták a jellegzetes nemzeti viselet kialakításában. Magyar nemzeti táncnak a csárdás számít. A csárdás individuális páros tánc, az elnevezése a romantika korából való. Érdekes, hogy a csárdás szó a nép körében csak később terjedt el. A külhoni magyar fiatalok körében ma is jelképes értéke van a magyar viseletnek, táncnak.