– Jordanes krónikája és egy debreceni népmonda nyomán –
Volt a szittya királyoknak egy csodálatos, nagy erejű kardjuk, amelyet azért kaptak az Istentől, hogy azzal minden népet legyőzzenek.
Ez az ősi kard elveszett, de híre fennmaradt a szittya vitézek között. Az öregek mindig mondták-mondogatták:
– Keressétek, kutassátok, mert az lesz a világ ura, aki Isten kardját megtalálja!
Hiszen keresték is, kutatták is, de Isten kardját senki meg nem találhatta.
Isten kardjának a hírét Attila is hallotta, hogyne hallotta volna! Az édesanyja elbeszélte neki, hogy egykor azt álmodta: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Álmában megjelent előtte ez a fiú, és egy fényes kardot kötött a derekára. Lángolt, sugárzott az a kard, mert Isten hajította le, és éppen az ő fiának szánta.
Ebből az álomlátásból Attila megértette, hogy Isten kardját ő köti a derekára, ő lesz „Isten ostora”, aki minden népet meghódít.
Gyermekkorától fogva várta, egyre várta Attila a kard érkezését.
Nem is várta hiába.
Történt egyszer, hogy az egyik hun pásztor észrevette: sántál, erősen sántít az egyik tinója. Megnézi a lova lábát, s hát véres seb van rajta. Ugyan, mi sérthette meg?
Ahogy körülpillant, fényes lángnyelv villan fel előtte, s hát egy kard áll ki a földből, abból csapnak ki a lángok!
Odamerészkedik, kihúzza a kardot a földből, és futva fut vele Attila királyhoz:
– Ezt a csodakardot a mezőn találtam, úgy gondolom, téged illet!
Attila mindjárt megismerte Isten kardját.
Megmarkolta, suhintott vele a világ négy tája felé, és azt mondta:
– Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem!
(Lengyel Dénes feldolgozása)

Attila adófizetésre kötelezte Bizáncot, rabló hadjárataival sarcolta és fenyegette Európát. Hatalmas birodalmának központja valahol az Alföldön, a Tisza-Maros találkozása tájékán volt. Udvarának pompájáról, világhódító tetteiről és kegyetlen hadjáratairól híres krónikák szólnak. Európa népei és a katolikus egyház gyűlölettel emlékeztek, adtak hírt az utókornak a barbár hun hordák rabló hadjáratairól. Ez a kalandozó magyarok megítélésére is kedvezőtlenül hatott, ám az örökséget elődeink vállalták. Attila és a hun-magyar rokonság emlékét a magyar mondavilág és kitűnő művészi alkotások sora őrzi; az Anonymus Gesta Hungarorumán található metszettől kezdve Than Mór festményéig, az erdélyi Bánffy Miklós drámáin át Szörényi Levente–Lezsák Sándor 2000-ben bemutatott rockoperájáig. Gárdonyi Géza szép regénye, A láthatatlan ember is erről a korról szól.

A 20. század kiemelkedő nemzetnevelője, Illyés Gyula, aki a finnugorokat és a szkítákat egyaránt közös ősünknek vallja, Ki a magyar? című esszéjében írt a hun- magyar rokonságról. Írását házi olvasmányként ajánljuk.

Attila váratlan halálát követően a hun világbirodalom összeomlott, s menekülő maradékaik zöme – a monda szerint – Csaba királyfi vezetésével visszatért Szkítiába, kisebb részük pedig Aladár vezetésével Erdély hegyei között, Csiglemezőn rejtőzött el. A székelyek eredetmondája, rovásírása, egy-egy éneke, balladája a székelyek hun származására utal.