A történelemből ismert, hogy nemcsak a Bánság, hanem szinte az egész Alföld a török korban másfél évszázadon át a hadak által pusztított és kirabolt hódoltsági területté vált. Az egykor virágzó magyar falvak kétharmadát eltörölték a föld színéről, a lakosság zöme pedig vagy elpusztult vagy elmenekült. Néhány alföldi mezőváros rendszeresen fizetett, nagy adóval váltotta meg népét a töröktől. Így élte túl a zord időket a Duna—Tisza közének három városa, Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös, illetve a Tiszán túl Debrecen, Szeged és Hódmezővásárhely, amelyek a hódoltság idején kipusztult környező községek határát megszerezték, és hatalmas állatállományt tartottak, illetve kiterjedt tanyás gazdaságokat hoztak létre.

A tanya a magyar Alföld jellegzetes településformája, amely kezdetben a kétlaki, városlakó-gazdálkodó polgári életmód egyik színtere volt. A család nyáron főleg a tanyán élt és termelt, télre a városi lakásába húzódott, a gyerekek ott jártak iskolába, a szülők ott éltek társasági életet. Az állatok a tanyán, téli szálláshelyükön maradtak, s a gazda rendszeresen kijárt etetni, itatni, gondozni őket, vagy állandóan kint lakó cselédet fogadott melléjük. Később a parasztpolgárság számának növekedésével és elszegényedésével a tanya önálló lakhellyé és gazdasággá vált. A20. század elején az alföldi tanyák száma meghaladta az egymilliót, a század második felében, a szövetkezeti gazdaságok tagosítása során a tanyarendszert tudatosan elsorvasztották. Ma főként a Kiskunságban, a Jászságban, illetve a Nyírség bokortanyáin találunk kertészkedő vagy állattartó tanyagazdaságokat.

Voltak az Alföldön olyan vidékek, a kalocsai Sárköz, a bihari Sárrét és Észak-Tiszántúl, ahol a faluközösségek viszonylag épségben, a mocsaras vidékektől védetten, rejtekezve vészelték át a török hódoltság korát. E tájakon jellemző maradt a sűrű településhálózat, a sok kisfalu.

A nagyvárosok főként az Alföld és a hegyvidék találkozási pontjainak közelében, jórészt a folyók mentén alakult vásározóhelyekből fejlődtek ki évszázadok során. Közéjük tartozik például Újvidék, Temesvár, Arad, Gyula, Nagyszalonta, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyszőlős, Beregszász, Munkács, Ungvár vagy Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Hatvan és Vác városa is.

Az Alföld többi részén a ritkábban elhelyezkedő óriásfalvak és mezővárosok jellemzők, amelyek népességének többsége a török kiűzése utáni nagy visszavándorlással és telepítésekkel került mai lakóhelyére. Ilyenek például Nagybecskerek, Zombor, Zenta, Nagykikinda, Szabadka, Makó, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Szentes, Szolnok, Szarvas, Orosháza, Békéscsaba, Nyíregyháza, sőt a hajdúvárosok és a kunvárosok (Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr, Törökszentmiklós, Túrkeve), valamint Jászberény is. A kipusztult vagy megritkult népességű vidékekre sokan jöttek a Felföld és a Dunántúl védettebb vidékeiről, kirajzottak a Jászságból és a Tiszántúl északi feléből. Említettük, hogy a termékeny Bánát és Bácska földjére nagyszámú német telepest hozattak be a Habsburgok, s a török elől menekült szerbek közül sokan itt találtak menedékre. Szlovákok is szép számmal települtek át a nagy hegyek közül a Viharsarokba.

Többségében azonban magyarok érkeztek az ország különböző vidékeiről, hozták hagyományaikat, szokásaikat, ismereteiket, egymással keveredtek, egymástól tanultak, s ennek alapján új minőségű, a korábbinál egységesebb alföldi magyar kultúrtájat, kultúrát teremtettek.

Vannak ennek a tipikus magyar kultúrtájnak olyan karakteres városai, mint hazánk második legnépesebb városa, az egyeteméről híres Debrecen, a „kálvinista Róma”, vagy a nagy tiszai árvíz után nemzetközi segítséggel újjáépült, egyetemi-tudományos központ, Szeged. Művészeti és zenei életéről, kertészetéről híres Kecskemét, régióközpont a vajdasági magyarok fővárosa Szabadka, ahol magyar színház működik, csakúgy mint Újvidéken. Szent László királyunk őrhelye, Nagyvárad, amely ma romániai határváros. Arad nevét minden magyar emlékezetébe véste az 1849. október 6-án ott kivégzett 13 hős vértanú halála, Temesvárét pedig Tőkés László református lelkész 1989. decemberi lázadása, amely szikrát adott a román rendszerváltozáshoz és a diktátor megbuktatásához.