A vers az 1848—49-es szabadságharc bukása miatti fájdalmat terjeszti ki az egész emberiségre. A vén cigány Vörösmarty hattyúdala. Költők, művészek búcsúzó műalkotását nevezzük így.

A legenda szerint a néma hattyú, amikor halálát megérzi, dallal búcsúzik az élettől. Ennek mintájára mondjuk A vén cigányt hattyúdalnak. A hattyú másként is a költészet jelképe. Berzsenyi írja utolsó költeményében: „A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben” — az elnémulást fejezi ki vele.

A költeményben megjelenített helyzet alapján A vén cigány első látszatra bordal, melyben a borozó egy öreg muzsikust szólít meg. Valójában a muzsikus magát a költőt jelenti. Így önmegszólító formában fejezi ki a meghasonlás és a remény szélsőséges hangulatváltásait. A bordalt ez a váltakozás a rapszódia műfajába emeli.

Egy népköltészeti bordal visszhangzik a műben: Húzd rá cigány, repedjen meg a húrod! — Mert énnékem úgysem sokáig húzod…

Az egyetlen érzést kifejező daltól eltérően a rapszódia ellentétes érzelmeket fejez ki. Lemondás és elszánt akarat, harag és békülékenység, félelem és remény váltakozik a versben. A vén cigány a beszédhelyzet szerint bordal, szerkezete szerint rapszódia.

A romantika kedvelt műfaja a rapszódia. Petőfi Egy gondolat bánt engemet című verse éppúgy példája a romantikus rapszódiának, mint Liszt Ferenc Magyar rapszódiák című zongoramű-sorozata. A romantika kedveli a szélsőséges hangulatokat: az egyéniségben rejlő érzelmek felszabadítására törekszik. Ezért hevíti fel a gyűlölet és a szeretet, a harag és az alázat érzéseit. A romantikus költő gyakran jeleníti meg a mámor, a szilaj szenvedély, a tomboló vihar, a veszély, az elragadtatás, képeit. E szélsőségek révén találja meg az ihletet: az ösztönzést, hogy egyéniségét minél inkább kifejezze.

A költemény három nagy egységre bontható.

1. Az első három versszak egy muzsikust szólít meg. Mintha ez lenne az utolsó alkalom a vigadásra. A refrén utal erre: Húzd, ki tudja, meddig húzhatod. A 2. és a 3. versszak megszólaltatja a romantika nagy hangzatait a szenvedélyről, s arról, hogy ez legyen hasonlatos a pusztító viharhoz. Az indulatok természeti képekben fejeződnek ki. A fokozás érzését különösen az igék halmozása kelti fel bennünk (2. vsz.: forrjon, rendüljön, égjen, zengjen; 3. vsz.: nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl). Az alliterációk — a szóeleji összecsengések — ugyancsak kifejezőek, pl.: zengő zivatar.

Az oda lett az emberek vetése (2. vsz.) utalás: a szabadságharc „vetése” lett oda Világosnál. A Háború van most a nagy világban, / Isten írja reszket a szent honban (3. vsz.) egy háborúra vonatkozik, mely akkoriban folyt Kis-Ázsiában, Jézus sírjához közel. Prófétai, látnoki figyelmeztetés ez: a béke ideje még nem jött el.

2. A második nagy egység a 4., 5. és a 6. versszak. A képek kiterjednek a bibliai és a történelmi múltra, s merész látomásokká fokozódnak. Az üvöltés, a sírás és a vad rohanás önkívületet éreztet. A hulló angyal a Sátán, aki fellázadt a Teremtő ellen. Talán ő az, aki az ég boltozatján dörömböl, s aki a pokolban zokog, mint egy malom. (A malom zokogása igen merész megszemélyesítés.) Kérdéseket tesz föl a költő, s a Vert hadak vagy vakmerő remények? kérdés a bukott szabadságharc emlékét idézi.

Az 5. és 6. versszak az Édenből kiűzött Ádámot idézi fel: a lázadt ember káromlását hallatja. Ő is, a testvérgyilkosság bűnébe esett Káin is és az első árvák sírbeszédei is összekapcsolhatók a magyar szabadságharc emlékével: az is lázadás volt, ott is történt testvérgyilkosság és siratás. A görög mitológiára utal a kesely — a keselyű: Prométheusz dacolt az istenek akaratával, és az embernek adta a tüzet, hogy alkotni tudjon. A lázadás, engedetlenség, dac, gyilkosság és gyász képsora a lelkiismeret háborgását fejezi ki. Fölmerül a kétség: vajon érdemes volt-e fölkelnie a magyar népnek, ha ennyi gyász, vereség, áldozat lett a vége. Az egész emberiségre kiterjed a nemzeti tragédia. A vak csillag, ez a nyomoru föld: bolygónk az emberi szenvedések színhelye, mióta világ a világ. A bűnök és ábrándok szélsőségei közt hányódó Földnek meg kell tisztulnia. Bibliai példa mutat utat a jövőbe: egy új Noé bárkája átmentheti a megtisztultakat egy új világba.

3. A refrén — a versszakról versszakra ismétlődő rész — a harmadik versegységben szervesen folytatódik (7. vsz.). Most a beszélő visszavonja a felszólítást: Húzd — de mégse. Mint az ittas ember, aki belefáradt a szilaj mulatásba — visszavonja a biztatást. Majd akkor szóljon a lelkesült zene, ha vége lesz vésznek, viszálynak. A költő az emberiség megtisztulását várja egy nagy pillanattól. A vers végére érve mégis győz a remény. Magyarázat nélkül születik újjá, mint a legenda főnixmadara.

A világosi fegyverletétel után jellemző volt a bánat borba fojtása, vagy ahogy akkoriban mondták, a „sírva vigadás”. Rossz megoldás volt ez, a maradék erők elpazarlásához vezetett sokszor. Része volt a nemesség romlásában, az ország romlásában. A dzsentri — az elszegényedett földbirtokos — elvesztette lába alól a talajt. Vörösmarty nem áll meg itt, hanem az egész emberiségre kiterjeszti reményét. Véget vet az önpusztító mulatozásnak. Ez a megtisztulás emeli a legnagyobb versek közé A vén cigányt. A hatvanas években tíz francia költő is lefordította egy Párizsban élő magyar író, Gara László kérésére ezt a költeményt. A versértő franciák osztatlan elismeréssel fogadták a magyar költő művét.