REGE A CSODASZARVASRÓLSzáll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó1 sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét2
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet —
Üldözik a szarvas-gímet.3
Gím után ők egyre törnek,
Puszta martján4 sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
[…]
Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének,
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont5 ők felverik
A Meóti6 kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
— Köd előtte, köd utána —
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elöl elenyésze.
Hóha! Hóha! Hol van a vad?…
Egy kiáltja: ihon7 szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen, fajd8 ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé —
Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz,
Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő9 vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sík fenyéren10
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.
[…]
Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat:
Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,11
Kantárszárat megeresztnek;12
A leányság bent, a körbe’ —
Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.
[…]
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek:
Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,13
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.14
Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.
[…]
Hunor ága hún fajt15 nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.
Szittya16 földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; —
És azóta, hősök párja!17
Híretek száll szájrul szájra.
Jegyzetek:
1 ó: régi
2 levente: daliás, harcra érett fiatal férfi
3 szarvas-gím (itt): nőstény szarvas
4 martja: nagyobb vizek, vízmosások szakadékos partja
5 Don: nagy folyó a mai Ukrajnában
6 Meóti kis tenger: a sekély vizű, mocsaras Aral-tó régies neve
7 ihon: ihol, itt
8 fajd: erdőben élő, nagyobb termetű, gyengén repülő madár
9 vörhenyő: vörhenyes, vörösesbarna
10 fenyér: gyér növényzetű terület
11 Sarkantyúba lovat vesznek: megsarkantyúzzák lovukat, nyargalni kezdenek
12 Kantárszárat megeresztnek: megeresztik a kantárt, vágtatnak
13 hon: lakóhely, haza
14 Nincs egyéb, mi őket vonná: nem vágynak másra, elégedettek a sorsukkal
15 faj (itt): nép, nemzet
16 szittya (szkíta): a mai Ukrajna és Oroszország déli pusztáin élő ókori nomád nép neve
17 hősök párja: a két hős, Hunor és Magyar
Arany János írásmódja itt-ott eltér a mai helyesírástól. Régiesen fejezi ki magát. Érezteti, hogy régi időkbe vezeti az olvasót, a magyarok ködbe vesző múltjába. Nemes zengést ad így a műnek. Ágról ágra helyett ágrul ágra, szájról helyett szájrul szájra változatot ír, melyet egyes magyar tájakon még ma is hallhatunk.
Költői képekben gazdagon mesél.„Fű kizöldül ó sirhanton, Bajnok ébred hősi lanton” — tömören, szépen fejezi ki a gondolatot: ahogy a fű zöldül ki a régi hősök sírján, úgy támad fel a régi idők két bajnoka, a hun—magyar legenda hősei, a nemzetalapító Hunor és Magyar.
Az Árpád-házi királyok és az Anjouk korában az udvari krónikások jegyezték föl a magyarok eredetmondáit, melyek szájhagyomány útján maradtak fenn. A krónikák szerint az ázsiai pusztákon élt egy szittya (más néven szkíta) lovasnép, amely vadászattal, halászattal és állattenyésztéssel foglalkozott.
A szittya királynak, Ménrótnak (más néven Nimródnak) feleségétől, Enéhtől két fia volt: Hunor ésMagyar. A monda szerint a két fiú ötven-ötven vitézzel vadászgatott a pusztán, s egyszer csak egy nőstény szarvas tűnt föl előttük. Napokon át üldözték, de nem tudták elejteni. A szarvas Dúl és Belár földjére csábította a vadászokat, majd végleg eltűnt a vitézek szeme elől. A két király épp távol volt a törzs férfijaival, csak a lányok voltak otthon. Hunor, Magyar s a száz legény magukhoz ragadta őket. Házasságukból Hunor népének utódai lettek a hunok, Magyaréi pedig a magyarok.
Számos nép eredetmondájában előfordul a lányrablás, amellyel két nép egyesül — például a rómaiaknál.
Arany János tervezte, hogy pótolja a magyarok hiányzó ősi eposzát. A krónikákból indult ki, s a történetírók munkáit figyelembe véve írta meg a magyarság eredetét. A „világhódító” hun fejedelem, Attila és öccse, Buda történetét Buda halála címmel, Attila fia, Csaba legendáját pedig Csaba királyfi címmel írta meg. Ezek a műeposzok befejezetlenül is igen értékesek. A Rege a csodaszarvasról című epizód a Buda halálában található.
Arany olyan versformát választott, amely a népköltészetre jellemző.
A költemény verselése páros rímes, hangsúlyos felező nyolcas. A sorok nyolc szótagból állnak, melyek első és ötödik szótagja hangsúlyos. A negyedik szótag után rövid szünetet érzünk. Ez a forma a legősibb versformának tekinthető a magyaroknál, de több más népnél is megtaláljuk, például a finneknél, a Kalevalában.
Arany páros rímet alkalmaz, a népdalok névtelen énekeseihez hasonlóan: a négysoros versszakok első és második, majd harmadik és negyedik sora cseng össze egymással.
A költeményben megfigyelhető egy ismétlődő versszak, olykor némi változtatással. Ez a mű refrénje.
A refrén itt a népköltészeti alkotások keletkezését, terjedését és fennmaradását érzékelteti: „Száll a madár ágrul ágra, / Száll az ének szájrul szájra”. A párhuzam azt fejezi ki, hogy miként a madár száll ágról ágra, úgy adják át egymásnak az emberek a népköltészet kincsét.