Petőfi Sándor: Füstbement terv

Petőfi Sándor
FÜSTBEMENT TERVEgész úton — hazafelé —
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.

(Dunavecse, 1844. április)

Petőfi egy személyes élményét örökítette meg ebben a versben. 1844-ben vándorszínészekkel járta az országot, s útját megszakítva látogatta meg szüleit Dunavecsén.

Az élmény így foglalható össze: hazafelé tartva azon gondolkodik a költő, hogy milyen szavakkal fejezze ki szeretetét és háláját édesanyjának, akit oly régóta hiányolt. Amikor elérkezik a pillanat, mindenről elfelejtkezve, szótlanul borul anyja nyakába. A viszontlátás örömében szóhoz sem tud jutni a költő, a „szavak embere”.

Rendkívül újszerű volt a maga idején a harmadik szakasz gondolata: …állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. A vers hőse — maga a költő — máshogy érzékeli az idő múlását, mint ahogy valójában a percek és órák peregnek. Sürgetné az időt, hogy mielőbb viszontláthassa édesanyját, de úgy érzi, mintha az idő megállt volna. A képzelet és a valóság nem egyformán működik. Ezért hiúsulnak meg tervei az édesanya köszöntéséről — „füstbe mennek” —, ezért felejti el a szép szavakat, amelyeket kigondolt. Ölelése viszont mindennél jobban kifejezi a legfontosabbat: gyermeki szeretetét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .