A népdalokat aszerint csoportosítják, hogy miről szólnak: szerelemről, szegénységről, lakodalmi vigasságról, a katonaéletről, munkáról, bujdosásról vagy egyszerűen a szomorúságról. Ez a dal kesergő, melyben a bánat a magányosságból és a szegénységből fakad. A kesergő a szomorúság kidalolásával ad könnyebbséget a szívnek. Közel áll a bujdosóénekekhez, hiszen az elbujdosás gondolatát is fölveti.

KÖLTŐI KÉPEK

A vers első két sora párhuzamot villant fel: ahogy erdő nincs zöld ág nélkül, úgy a daloló szíve sincs bánat nélkül. A hasonlítás szavai (úgy, olyan, mint stb.) elmaradnak a versből, mely ezáltal még tömörebb és sejtelmesebb lesz.

Mindhárom versszak párhuzamokkal szemlélteti az éneklő érzéseit. A második versszak hasonlatában az emberi érzés, a bánat egybeolvad a határtalan éggel, s így végtelenné fokozódik. A hasonlításnak az ilyen összeolvadt formáját nevezzük metaforának, összevont hasonlatnak.

NÉPNYELV

A mai nyelvtől eltérő szóhasználat (vóna — volna; kőcsön — kölcsön) a falusi emberek tájnyelvét, tájszólását őrzi.

Minden magyar tájnak megvan a jellegzetes nyelvjárása, tájszólása; más-más az ejtésmódja, néha a szókincse is. A magyar nyelv egységes, minden tájszólás beszélői értik egymást. Csupán árnyalatokban térnek el egymástól a nyelvjárások. Más a dunántúli tájszólás, mint a kelet-magyarországi, és ezen belül a Dunántúlon is eltér a Vas megyei nyelvjárás a Fejér megyeitől, ahogy a Szeged vidéki is különbözik a debrecenitől, és így tovább. Minden vidék nyelvjárása a közös anyanyelv egy-egy nélkülözhetetlen árnyalatát őrzi.