Köznyelv és nyelvjárások

Köznyelv és nyelvjárások

A nemzeti nyelvek általánosan elfogadott és mintaként szolgáló változatát köznyelvnek nevezzük.

Egy nyelvnek több nyelvjárás a lehet. A nyelvjárás a nyelv olyan módosulata, amelyet a közösség valamely földrajzilag vagy eredetében és fejlődésében elkülöníthető népcsoportja beszél. A nyelvjárások a köznyelvtől többé-kevésbé eltérő változatok, rendszerint nem okoznak nehézséget a megértésben. Nagyobb földrajzi távolság, szigetszerű kulturális helyzet esetén azonban már nemcsak a hangképzés, a kiejtés terén térhet el a nyelvjárás a köznyelvtől, hanem a szókincs és szerkezet is. Ilyenkor a megértés is akadályba ütközhet a nyelvjárások beszélői közt.

A MAGYAR NYELV EGYSÉGES

A magyar nyelvterület a Kárpát-medencén belül húzódik meg, kevesebb mint háromszázezer km2-en. Az itt élő magyarok tájanként sokféle nyelvjárást beszélnek, de jól megértik egymást.

Vannak nyelvek, amelyek nagymértékben eltérő nyelvjárásokra tagolódnak. Ezek beszélői nem vagy nehezen értik meg egymást, csupán a közös írásmód segítségével tudják kicserélni gondolataikat. Ilyen a kínai nyelv, melynek nyelvjárásai az egyes tartományokban erősen eltérnek egymástól. A két-háromezer kilométer távolságban levő kínai népcsoportok csak a közös írásmód segítségével értik meg egymást.

NÉHÁNY MAGYAR NYELVJÁRÁS

A magyar nyelvjárások főleg a magánhangzók képzési módjában térnek el egymástól. Emellett vannak olyan szavak és kifejezések, melyeket csak egy-egy nyelvjárásban használnak. Ezek száma nem olyan nagy, hogy ez a megértésben nehézséget okozzon. Kivételt jelentenek a Moldvában élő csángók, akiknek nyelvjárása egy budapesti vagy pécsi számára nehezen érthető elemeket is tartalmaz. A csángók sok évszázaddal ezelőtt elszakadtak a magyar anyaországtól, s nyelvük egy régebbi állapotot őrzött meg. A moldvai román-nyelvi környezet hatása is érződik nyelvjárásukon.

A magyar nyelvjárások között jellegzetes a déli nyelvjárás. Ennek fő jellemzője, az ö-zés. (Átmenet az e és az ö között.) Pl.: embör (ember), mögitta (megitta), mögötte (megette).

A nyugati — dunántúli — nyelvjárás ugyancsak megkülönbözteti a nyílt e hangot és a zárt ë-t, de nem a zárt, hanem a nyílt változat tér el a köznyelvi kiejtéstől: a nyílt e-t a röviden ejtett á-hoz közelítik. Pl.: ámber (ember), álmegy (elmegy), megettá (megette).

Az északi — palóc — nyelvjárásban használják az a hangot: rövid á-nak ejtik. Pl.: számár (szamár), álmá (alma), nágy (nagy). Mint a szamár szó kiejtése mutatja, az á hang a palóc nyelvjárásban a hosszan ejtett a-hoz közelít. Ez a nyelvjárás az, amely megkülönbözteti a ly hangot a j-től: l(j)ány, fol(j)ó, l(j)uk, gól(j)a.

Jellegzetes a tiszai nyelvjárásban (Kelet-Magyarország hajdúsági, bihari része) az í-zés: az é hangot az í-hez hasonlóan ejtik — pl.: níz (néz), píz (pénz), fílsz (félsz). Debrecentől keletebbre (Ukrajna és Románia egy részén is) számos esetben e-nek ejtik az ö hangot: ser (sör), perkelt (pörkölt), megcsemerlett (megcsömörlött) — de ez nem minden szóra áll, melyben ö hang van (öt, ökör, zöld).

Különösen színes a székely nyelvjárás, melyet nem is annyira az ejtésmódja, mint inkább a szófűzése, a nemzedékről nemzedékre öröklődő, fordulatokban gazdag beszédmódja tesz jellegzetessé. Ez jól látható a székely népköltészet, a dalok, mesék, balladák stílusából, és olyan írók regényeiből, elbeszéléseiből, akik a székely nyelvjárás színeivel gazdagították stílusukat (pl. Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Szívbéli barátok; Nyírő József: Uz Bence).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.