A történelem nagy viharai és sorsfordulói szinte minden században elindítottak kisebb-nagyobb népmozgást. A 19—20. században az újonnan felfedezett földrészek, Amerika és Ausztrália betelepítése, illetve a piacgazdaság térhódítása éreztette népességelszívó hatását. A huszadik században a világháborúk, a nagy birodalmak összeomlása, az országhatárok, államformák megváltoztatása ugyancsak nagymértékben hatott a népmozgásokra.

A magyar lakosság száma és aránya sokáig együtt alakult a Magyar Királyság sorsával. Mátyás király korában a mintegy 4 milliós ország népességének háromnegyedét alkották a magyarok. Mellettük Felső-Magyarország hegyvidékein tótok (szlovákok), Erdélyben pedig szászok és a hegyvidéken pásztorkodó románok éltek ekkor jelentékeny számban. Az ország három részre szakadása után a törökök által megszállt területeken erősen megfogyatkozott a magyarság. Az osztrák császárság tartománnyá tette az ország északi harmadára szorult Magyar Királyságot. A százötven éves török hódoltság idején csak a vallási és etnikai toleranciában élő Erdélyi Fejedelemség területén gyarapodott a magyar lakosság, a többi nemzetiséggel együtt.

A másfélszáz éves török hódoltság alatt — miközben Európa népessége majdnem megháromszorozódott — a magyarok száma 3 millió alá csökkent.

Herder német filozófus jóslata nyomán költőink már a nemzethalál gondolatával vívódtak. A bajok fölismerése azonban az újjáéledés erjesztőjének bizonyult. A magyar szellem kiválóságai jóvoltából, az európai fejlődés fő sodrához kapcsolódva, példás nemzeti megújhodási mozgalom indult el. Ez a korszellem áthatotta az élet minden területét. A magyar nemzet alkotóereje olyan új nemzeti intézményeket hozott létre, mint a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia. A tudományok e fellegvára körül megszerveződő szellemi erők elérték, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen.

Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi, Vörösmarty, Batthyány, Kossuth, Petőfi, Arany, Deák, Eötvös, Jókai és más kiválóságok közreműködésével a rendi-nemesi államból egy polgáriasodó, gyarapodó nemzet jött létre a 19. század során.

Az újkori magyar nemzet a reformkor évtizedeiben — 1825 és 1848 között —,illetve a reformkori harcokat betetőző 1848/49-es forradalom és szabadságharc révén született meg. Ekkor vált tudatossá nemcsak az arisztokráciában és a nemességben, hanem a felszabadított jobbágyok és a közrendű iparosok, tisztviselők, zömében is, hogy a magyarság léte, szabadsága és haladása közügy, amelyért minden honpolgár felelős.

A magyar állam és a nemzet sorsa, létezési tere egészen a törökök kiűzésétől a 20. század elejéig azonos volt. 1910-ig tízmillióra nőtt a magyar népesség száma a 18 millió lakost számláló ország területén, s a nemzettestből csupán egy 50—60 ezer fős csángó magyar népesség él több száz éve a Keleti-Kárpátokon túl.

A magyarok száma a 3. évezred elején 15 millió körüli, akiknek egyharmada nem a mai Magyarország területén él.