A nyelv két jellemző létezési formája a beszéd és az írás. A beszédet a hallás, az írást a látás útján fogjuk fel. A beszéd legkisebb egységei a hangok, az írás legkisebb egységei a betűk.

A nyelvek hang- és betűkészlete sokban hasonlít egymásra, de jó néhány különbséget is észlelhetünk közöttük. A magyar r hang keményebben, pergőbben hangzik, mint az angol vagy a francia megfelelője. (Az angolok lágyabban, „pergés” nélkül ejtik, a franciák torokban képezik.) A magyar r hang az olaszokéra, spanyolokéra hasonlít. (A szláv nyelvekben vagy a finnben még keményebben hangzik, mint a magyarban.) Sok nyelv nem tesz különbséget az a és az á között. A magyar a hang (rövidebben ejtett) megfelelője a franciáknak az a hangja, mely országuk nevében hallható (France), az angoloknál pedig a heart (szív) szóban.

A magyarban használt hangok egy része nem egészen azonos az írásban megjelenő betűvel. Ennek oka részben az írásmód hazai hagyományaiban rejlik, részben pedig abban, hogy sokszor olyan idegen szavakat, neveket is le kell írnunk, amelyeknek írásmódja eltér a magyar ejtéstől.

A magyar hangkészletben nincs például w hang. A w betűt mégis használjuk, vagy azért, mert előfordul régi családnevekben, mint pl. Weöres Sándoréban, akinek nevét vöres sándornak ejtjük vagy azért, mert pl. a középkori német költő, Walter von der Vogelweide nevét mi sem írhatjuk máshogy, mint a németek. De — a németektől eltérően — a v és a w ejtése közt mi nem teszünk különbséget.

Az y (ipszilon) általában arra szolgál, hogy segítségével leírhassunk olyan hangokat, mint a gy, az ly, az ny vagy a ty. Sok magyar családnév írásmódja arra utal, hogy régen a mély i hangot y-nal (ipszilonnal) írták. Ilyen írónevek például a következők: Kazinczy Ferenc, Krúdy Gyula, Ady Endre, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Mándy Iván.