Ady Endre

Ady Endre
A FÖL-FÖLDOBOTT KÔ

Föl-földobott kô, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelybôl vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hûtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kô, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.
1909

Ady Endre a 20. század elsô évtizedében éveket töltött külföldön, fôként Párizsban. A föl-földobott kô szimbólum. A szimbólum jelkép: olyan költôi kép, amely képzeletünknek egy tárgyat mutat, de gondolkodásunk számára valami egyebet is kifejez. Ez a szimbólum képzeletünknek egy fel-feldobott követ mutat, mely mindig visszahull, értelmünknek azonban a hazájától el-elszakadó, majd mindig vissza-visszatérő költőt jelenti. A vers a haza törvényszerû, akart és akaratlan vonzóerejét fejezi ki.

A szimbólumokkal élô költészetet szimbolizmusnak nevezzük. Astílusirányzat követôjét – így Adyt is – szimbolistának mondjuk.

 

UTÁLATOS, SZERELMES NÁCIÓM

Ha százszor is elfordulnék
Tôled okkal vagy nem okkal,
Míg birtomban tart az Élet,
Nem mehetek a gazokkal
S melléd kell állnom, csalfa nációm.

Így csalódom s hogy csalódom,
Fájva is köszönök érte
Az életnek, Sorsnak, Mának:
Fájó bal-hit, de megérte
S cselekedés, szükségünk van reád.

Tenni, ha csak írott szóval,
S mégis nyugtalanul tenni,
Dacos és fölhajtott fôvel
Szólni, hogy itt nem lesz semmi,
Míg marad egyetlen tiltakozás.

Nyuladoz rám honiságom
S a szivem úgy dalol mégis,
Mintha régen bujtogatnék
Elég jókor s elég rég is,
De nem volt teljes harcos a szivem.

Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erôt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.

Ha százszor is elfordulnék,
Csaló tánc ez véges-végig:
Baj van ma Magyarországban
S meg fogom várni a végit,
Utálatos, szerelmes nációm.

Ady rendkívül tömören fejezi ki gondolatait. Kifejezésmódja sokszor eltér a mindennapi beszédtôl. A „Nem mehetek a gazokkal” egyszerre fejezi ki azt, hogy miként ítélkezik Magyarország felelôs politikusairól, akik háborúba meneteltették a nemzetet, és azt, hogy ô nem hajlandó
velük tartani. Ady Endrénél határozottabban senki sem vállalta, és ugyanakkor senki sem bírálta nagyobb erôvel a magyarságot. Egyszerre bírálja és vállalja, gyûlöli és szereti, kárhoztatja és magasztalja nemzetét. Az ország vezetôi háborús politikát folytattak; nem sokkal a vers keletkezése után kitört az elsô világháború. Ady versben és prózában tiltakozott a nemzet nevében elkövetett bûnök ellen, de vállalta a szenvedô néppel a sorsközösséget.

Ady költészetében különösen fontos szerepük van a verscímeknek. Ennek az az oka, hogy versei egyszerre adnak teljes értékû költôi mûvet és illeszkednek valamelyik verskötetbe s az egész életmûbe. Verscímei szinte kivétel nélkül három szóból állnak. Az Utálatos, szerelmes nációm három szava egyszerre bírálja és magasztalja, ostorozza és vállalja magyarságát.

Az ötödik szakaszban mondja ki a költô: a mûvelt Nyugat nevében bírálja nemzetét. Ady messze elôbbre látott az idôszerû feladatoknál. Mivel a fejlett nyugat-európai országok is háborús politikát folytatta, s még ôk is messze voltak az igazságos társadalomtól, kettôsség jellemzi gondolkodását. Szerinte úgy kell felnôni a nyugati országokhoz, hogy közben kikerüljük a rájuk jellemzô bûnöket (gyarmatosítás, háborúzás, a bûnözés új formái, tömegkultúra). Ez az elmaradott országok reménye: a fejlôdés során elkerülni a mások által elkövetett hibákat. Csak a jövôbe látók, a „váteszek” képesek ezt a gondolatot következetesen képviselni. A „Nomádságnak szabad élte” kifejezésben Ady a honfoglalás elôtti magyarság „nomád” (szabadban élô, szabadon mozgó) életformáját eleveníti fel, hogy még jobban kiélezze a különbséget a régi, romlatlan magyarság és a fejlett, de romlott civilizáció között.

 

FELSZÁLLOTT A PÁVA
népdal

Felszállott a páva
Vármegye házára,
Sok szegény legénynek
Szabadulására.

Várj meg, páva, várj meg,
Hadd izenjek tôled,
Apámnak, anyámnak,
Szívbeli mátkámnak.

Ha kérdik: hogy vagyok,
Mondjad, hogy rab vagyok,
A jó Isten tudja,
Mikor szabadulok.

Rab vagy, rózsám, rab vagy,
Én meg beteg vagyok;
Ha el nem jössz hozzám,
Talán meg is halok.

Ez a népdal a börtönben sínylôdô szagénylegény szabadságvágyát szólaltatja meg. A népköltészetbôl sokszor merítenek a költôk, így is jelezve a néphez tartozásukat. A „tiszta forrásból” merítettek, ahogy Bartók Béla idézte a Szarvassá vált fiúk népballadáját. AFelszállott a páva kezdetû népdal elsô szakaszával kezdi versét Ady Endre:

FÖLSZÁLLOTT A PÁVA
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Kényes, büszke pávák, Nap-széditô tollak,
Hírrel-hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ôs, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig
Vagy ez a mi hitünk valósággá válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.