A REMÉNYHEZ
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A bóldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. —
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Vólt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt. —
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! —
Isten véletek!
(1803)
A Reményhez a Lilla-versek lezárása. Lillát elvesztette a költő, reményei meghiúsultak. A vers éppúgy a csalódás, mint a remény verse.
A költemény szerkezetét a remény és a csalódás ellentéte határozza meg.
1. Az első szakasz megszemélyesíti a Reményt: istennőnek ábrázolja, aki csábít és biztat, majd megcsal és cserbenhagy. Az istennő allegorikus alak. Az allegorikus személy a költészetben és a képzőművészetben emberi (olykor állati) tulajdonságokkal ruház fel egy fogalmat. Csokonai versében a kacér női alak a csalfán hitegető reményt fejezi ki.
2. A második szakasz a reménykedés szakaszát mutatja be a tavaszi kert hasonlatával. Itt mondja ki a költő Lilla nevét, kiben reményei beteljesülését látta.
3. A harmadik szakasz fordulata a csalódást szemlélteti a téli kert képsorával.
4. A negyedik, záró versszak levonja a tanulságot: remény nélkül nem lehet élni. A költő itt mondja ki, hogy csalódott Lillában. Elbúcsúzik emlékétől, s mintha az élettől is búcsút venne.
A Reményhez költői képekben és zeneiségben különösen gazdag költemény. Miközben csalódásának ad hangot a költő, s lemond a reményről, felvonultatja az élet szépségéről valló képeket, és kívánatossá teszi azt, amit elutasít.
A vers dallama, ritmusa kifejezi a remény szépségét s a csalódás szomorúságát.