A dualizmus kora

A dualizmus kora

Az Osztrák—Magyar Monarchia kiegyezéssel létrejött államrendjét dualizmusnak nevezték. A birodalomnak két fővárosa és két meghatározó népe volt, a német (osztrák) és a magyar. Ám rajtuk kívül még számos nemzetiség lakta az országot. A horvát nemzettel külön szerződést, egy „második kiegyezést ” kötöttek a magyar politikusok. Horvátország fővárosában, Zágrábban korlátozott hatalmú országgyűlés és kormány létesült. A horvátok többsége elégedetlen volt ezzel a rendezéssel, és a Monarchián belül harmadik, egyenrangú államként akarta országát elismertetni.

A Felvidéken élő szlovákok, az erdélyi románok és a délvidéki szerbek jogait az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény foglalta írásba. Ennek alapján jogot nyertek iskolák felállítására, ahol anyanyelvükön tanították a gyermekeket. Ez és a törvény más rendelkezései a legkorszerűbbnek számítottak az akkori Európában. Ám a nemzetiségi vezetők ennél többet szerettek volna elérni. Kéréseiket azonban Budapesten rendre elutasították.

A kormánypárt ellenzékét nem csak a nemzetiségi politikusok alkották. Szemben álltak vele az Olaszországban élő Kossuth hívei is. Vezetőjük Tisza Kálmán volt. Ám 1875-ben elvetette korábbi elveit, s ettől kezdve támogatta a kiegyezéssel létrejött államszerkezetet. Szabadelvű Párt néven új politikai szervezetet alapított. Pártja a választásokon megszerezte a többséget. A miniszterelnök Tisza Kálmán lett. Tisza a magyar történelem miniszterelnökei közt a leghosszabb ideig, 15 évig állt a kormány élén. Az országgyűlési képviselők java része engedelmesen megszavazta javaslatait, amiért az ellenzék „mamelukoknak” gúnyolta őket. A támogatásért cserébe a miniszterelnök elnézte törvénytelen üzleteiket.

Ez volt a vasútépítések fénykora. Az állam a vasútvonalak építését és üzemeltetését magánvállalkozóknak engedte át. Hogy az építési kedv nagyobb legyen, évente bizonyos százalék hasznot minden beruházónak biztosítottak. Ha ennél kisebb volt a nyereség, az állam kiegészítette azt. Ez a rendszer visszaélésekre adott alkalmat. Több vasúti vállalat csődbe ment. A kormány kénytelen volt ezeket megvásárolni, különben megszűnt volna a forgalom. Baross Gábor államtitkár, majd közlekedési miniszter sürgette a vasutak államosítását. Úgy gondolta, hogy az egész országban azonos díjazású közlekedési vállalatot kell létrehozni. 1869-ben ezért megalapította a Magyar Királyi Államvasutat, a MÁV-ot. A század végére az összes jelentős vonal ennek a vállalatnak a kezébe került. Magyarország vasúti hálózatának sűrűsége vetekedett a legtöbb európai államéval.

A hajózás eleinte lassan fejlődött. A bécsi székhelyű, Széchenyi ösztönzésére létrehozott nagyvállalat, a Dunagőzhajózási Társaság (DGT) ugyanis nem volt tekintettel a magyar érdekekre. Hazai alapítású versenytársait pedig rendre kiszorította a piacról. Baross ezért szorgalmazta a magyar állami hajóvállalat megteremtését. A Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság (MEFTER) hajói 1894-től járták a Dunát és a Tiszát. A Bécsbe közlekedő gőzöseikre hamarabb elfogytak a jegyek, mint az osztrák vállalatéira. Az utasszállító és vontatóhajók, uszályok Újpesten épültek.

A magyar kereskedelmi lobogó megjelent a tengereken is. A horvát tengerparton található Fiume (ma Rijeka) városa 1807 óta Magyarország része volt. A kicsiny halászkikötő kiépítésére már Kossuth is tett javaslatot, ám erre csak a kiegyezés után került sor. 1872-ben kezdték meg a munkát, és néhány év alatt Fiume az Adria egyik legnagyobb kikötőjévé vált. Az innen induló hajók Amerikába, Ausztráliába is eljutottak.

A tengerentúlra menő hajók gyakorta nyomorúságos körülmények között szállították fedélzetükön a kivándorlók tízezreit. A magyar gazdaság fejlődése csak egy szűk rétegnek hozott gazdagságot. A mezőgazdaság nincstelenjei a mindennapi betevő falatjukat sem mindig tudták megkeresni. Földet hiába szerettek volna venni, mivel az ezt lehetővé tevő földreformtörvénnyel adós maradt a politika. Nem maradt más számukra, mint az ország elhagyása. A kormány eleinte ezt még támogatta is. Úgy gondolták, így az ország megszabadul elégedetlenkedő szegényeitől.

Tisza Kálmán 15 évnyi kormányzás után, 1890-ben volt kénytelen lemondani. Az addig hű képviselők föllázadtak a miniszterelnök ellen. Azzal vádolták, hogy túlságosan kiszolgálta Bécs érdekeit, amikor a császár kérésére megemelte a hadseregbe besorozandó magyarországi újoncok létszámát.

Tisza utóda a kor egyik legtanultabb politikusa, Wekerle Sándor lett. Kormányzása kezdetén hosszú és elkeseredett ellenségeskedésbe bonyolódott a katolikus papsággal. Azt akarta elérni, hogy a házasságkötések, a keresztelések és a válások ügyében a lelkészek az állam, ne pedig saját egyházuk törvényeit kövessék. Hosszas vita után — nyugat-európai mintára — Magyarországon is bevezették az állami anyakönyvezést, és megengedték a válást.

Wekerlének és utódjának, Bánffy Dezsőnek más nehézségekkel is meg kellett küzdenie. Német mintára Magyarországon is megindult a munkások szervezkedése. 1890-ben megalapított pártjuk, a Szociáldemokrata Párt számos tüntetést szervezett. Ezeken a választójog kiszélesítését és jobb életet követeltek a gyáripari munkásság számára. Marx és Engels tanítása is egyre jobban terjedt, főleg az ipari központtá vált Budapesten. Vidéken sem volt nyugalom. A század utolsó évtizedében az alföldi mezőgazdasági munkások sokasága tagadta meg a munkát az elviselhetetlen életkörülmények miatt. A kormány először erőszakkal próbált úrrá lenni a nehézségeken, majd kisebb szociális engedményeket tett. Számottevő reformokra azonban annak ellenére sem került sor, hogy azt már nemcsak a baloldal sürgette. A pápaság szociális törekvései nyomán két magyar katolikus püspök is az átalakulás lelkes híve lett. Fischer-Colbrie Ágoston Kassán, Prohászka Ottokár pedig Székesfehérvárott állt a társadalmi igazságosság ügye mellé. Mindketten elítélték a munkások kizsákmányolását. Az ország nem magyar nemzetiségei is egyre elégedetlenebbek voltak sorsukkal. Vezetőik mind gyakrabban hangoztatták, hogy egy-egy nemzetiségi területen teljes önállóságot (autonómiát) akarnak. Voltak köztük, akik úgy gondolták: jobb volna a szomszéd országokhoz tartozni, ahol az ő népük többséget alkot.

Kossuth Lajos 1894. március 20-án Torinóban meghalt. Wekerle Sándor az uralkodói rosszallás ellenére úgy döntött, hogy a nemzet nagy halottját hazahozzák Magyarországra. A halottasmenet a főváros útjain hatalmas tömeg kíséretében haladt át. Ez a főváros azonban már egészen másképp festett, mint amelyet Kossuth 1848 decemberében elhagyott. A poros település helyén Európa egyik legszebb városa épült föl. 1873 óta a három város, Pest, Buda és Óbuda immár jogilag is egybetartozott: megszületett Budapest.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .